II. évf. 52. szám 1920.02.29. (vasárnap) pp. 1-2.
Nem fenyegetést, hanem tetteket!
Írta: Prohászka Ottokár
A nemzetgyülés az alkotmányosság helyreállításán s az államfő jog-/ s hatáskörének meghatározásán töri ez idő szerint a fejét. Mindenesetre nagy föladat állami s társadalmi létünk alapföltétele, hogy e kérdésekkel elkészüljön s hogy a feldult s még mindig háborgó káoszba támpontokat állítson és tengelyeket huzzon, melyek körül a rend s az élet biztonsága kijegecedhessék. Jóllehet azonban nagy fontosságot tulajdonítunk e helyreállítási és berendezkedési törekvéseknek, mégsem siettethetjük azokat eléggé, hogy elkészülve velük, minél előbb a gyakorlati teendők mezejére lépjünk. Nekünk ugyanis a jog, az alkotmányosság s az állami hatalom mindmegannyi pillér, de csakis pillér, melyeken hidat verve a szociális nyomoruság enyhítéséhez férhessünk. Mi nem jogi disputák s alkotmányjogi disszertációk hosszu lére való eresztése végett jöttünk ide, hanem tenni, segíteni jöttünk; – azért jöttünk s gyültünk össze, hogy a nyomorba fuladó társadalmon segítsünk. Ezt a segítséget várja a szenvedő magyarság s az alkotmányossággal csak türtőzteti magát a jobb jövőnek s a gyors segélynek reményében.
E reményében társadalomnak s népünknek csalódnia nem szabad. Csalódott Károlyiban s a szocialistákban, csalódott az őrült bolsevikekben, csalódott – mondhatom – az ellenforradalomban, amennyiben a gazdasági képtelen helyzet elváltoztatására hatásosan semmi sem történt: most rajtunk a sor, hogy csalódni fog-e bennünk a nép. Annyi bizonyos, hogy a nemzet a nemzetgyűléstől nem szavakat s beszédeket, hanem tetteket s kenyeret vár.
Ezzel nem azt mondom, hogy a keresztény nemzeti kurzus a gyakorlati életkérdések oldozgatásával ki lesz merítve. Az élet nemcsak kenyér, hanem sok más emberi, társadalmi s politikai érdek s ez érdekek fölkarolására s szolgálatára is van keresztény nemzeti kurzusnak sok világító s eligazító gondolata.
Némelyek ugyan ugy tesznek, mintha e gondolatoknak s e programpontoknak nyomásával sem találkoznának s egyre a régi politikusok felé sanditanak: fölhányják a ker. nemzeti kurzus gondolatszegénységét s azzal vádolják azt meg, hogy még sehol sem fejtette ki ez a kurzus mondani- s tennivalóját. E váddal szemben a Ker. Nemzeti Egyesülés Pártjának s a Kisgazdáknak programjára utalnék, mint amelyek kemény pontozatokba foglalják teendőiket: de kiemelhetem általánosságban a ker. nemzeti kurzus vezető gondolatait, melyek untig eléggé tájékoztathatnak, nemcsak az irányzat, hanem az uj feladatoknak bősége és fontossága iránt is.
Véleményem szerint itt is a kenyér áll az első helyen. Nekünk a tisztességes kereskedelem törvényes védelmét s a zugkereskedelem kíméletlen üldözését kell első feladataink közé tüznünk, s biztosítanunk kell az életszükségleti cikkeknek, különösen az élelmiszerek forgalmának önzetlen célu szervezetek által való lebonyolítását. Távol kell tartanunk az élet alapkellékeitől az uzsorát, a kegyetlen önzést s a lánckereskedelmet, – távol kell tartanunk az élelmicikkektől minden bankot és vérszopó üzérkedést. A pénzintézetek körére szoruljanak s ne ártsák bele magukat oly érdekek gondozásába, melyekhez a profitnak csak az élet sorvasztásának árán lehet köze. A kenyeret minden áron elő kell teremteni s minden kincsünket és aranyunkat föl kell ajánlanunk, hogy kenyeret vihessünk. Aki ezt a felfogást nem osztja, az bizonyára nem éhezik s aki az ily konkrét javaslatok elől a politizálás liceumbokrai közé veszi magát, az kenyér helyett fecsegéssel akarja feledtetni százezrek kínját és szégyenét. Jeremiás próféta rámutat a külpolitika kötelességeire az éhséggel szemben, mikor mondja, hogy az akkori Zsidóország szövetkezett Assurral és Egyiptommal, hogy éhségét kenyérrel csillapítsa. Nem kell-e nekünk is szétnéznünk s megaláztatásunkban a gazdag Bácskát és Bánságot elfoglaló szerbek felé tekintenünk és nem hazaárulással, de okos szerződésekkel az ottani nagy gabonafeleslegeket megszereznünk?!
Kenyér és valuta a mi két égető problémánk! Hogy valutánk javuljon, az megint a mi áldozatkészségünktől, a mi adórendszerünktől függ. Földünk sok van s az minden aranynál többet ér; háborus nyereségeink nagymérvűek s vannak még hatalmas vagyonok, melyek még e rettenetes időkben is áldoznak a fényűzés förtelmes szenvedélyének, mintha csak figyelmeztetni akarnák az adók rendszeresítőit, hogy hol, merre annak még az adómegterhelés alanyai, L’opulence c’est une infamie, – mondotta D’Alembert; máskor az ilyen mondáson megbotránkozunk, azonban a mai fényűzési divat igaz s találó megvilágításba állítja az ily kemény szókimondást is. Nos, ha a kemény szót kimondtunk, vigyük bele értelmét adórendszerünkbe!
A földreformokról már nem is szólok, csak azt az egyet mondom, hogy a nemzetgyűlés becsülete forog itt kockán. Az egész ország, a szegény emberek, a hadviseltek, a rokkantak, az özvegyek a földet rögzítik s ha a véres küzködések, a borzalmas áldozatok s szenvedések után elgyötört lelküknek s elsorvadt testüknek valamiféle kis enyhet remélnek, azt a földtől várják, attól a megnyugtató kis telektől, háztól és kertecskétől, melyről azt mondhatják: ez a miénk!
S ezt az enyhet adó kis birtokot s kis házat meg kell védenünk. Jogrendszerünknek a kis ember érdekeit kell megóvnia s a nép lelke szerint kell annak kialakulnia. A közigazgatásnak nem uri szinekurákat, hanem a szociális érzés s a közszolgálat szerveit kell a világba állítania; a hivatalokat, melyek nem a cifra nyomoruság menhelyei, hanem jól fizetett gazdasági és közigazgatási tehetségek érvényesülési terei.
Ha még hozzáteszem, hogy a munkáskérdést az emelkedő s több jogot, igazságot s jólétet igénylő osztályok természetes fejlődési folyamatának kell néznünk s arra törekednünk, hogy a munkás a vállalatokban s az egész termelésben nemcsak mint jött-ment idegen, – hogy ne futóhomok s atomizáló tömeg, hanem az anyaföldbe gyökerezett, saját telkén élő nemzetrész legyen, – hogy jólétét mindennemű biztosítással s szövetkezettel emeljük s előmozdítsuk; akkor a törvényhozási feladatok oly fontos s oly szakadatlanul fölfelé emelkedő skáláját lepleztem le, melynek alsó foka a sivár jelen, míg egyre emelkedő felsőbb fokai már a népboldogság s dicsőség aranyos sugárzatában mosódnak el.
Ez alapvető gondolatok iránt alig lesz köztünk eltérés vagy ellenkezés s ha így egyetértünk, bizonyára rátalálunk a kivitel gyakorlati módjaira is, mert ha a nemzetgyűlés tagjai átlag nem dicsekszenek politikai multtal, de éppen azért, mert gyakorlati életből jöttek ide, magukkal hozták a gyakorlati hozzáértést az élet e kínos problémáinak szerencsés megoldására. Éppen erre van szükség; Magyarországnak most nem fecsegő, hanem cselekvő nemzeti képviseletre van szüksége.