II. évf. 248. sz., 1920.10.30. p.1.
„Mindent a hazáért!”
(„Sve za domovinu!”)
Irta egy zágrábi magyarbarát, vezető horvát politikus.
Az „Uj-Somogy” részére fordította : Wagner József.
A számitó angol önzés és a francia revanch a maroknyi bosszuálló Szerbiával a minden politikai és diplomáciai aljasságra kész: oroszt használták föl jövő terveik vakmerő kivitelére.
A poroszt a francia vérbosszú, az angolt a hegemónia birtoklása és Szerbiát a Monarchiával az 1389. évhez hasonló orvtámadás vezérelte.
A Balkánról kiüzött török, a nemzeti mivoltában legázolt és megalázott bolgár után kiáltó ellenség a magyarok lettek.
Tehát a hármas ántánt Milos Obilicekkel kezdette meg a titáni harcot és a vén Európát a nagyszlávság európai rigómezejévé változtatta és végcéljaiban szentesitett még oly kétséges kimenetelü előretörést is a jogtipróknak, kulturbrigantiknak együttesével a Monarchia és Németország szétválasztása érdekében.
Egymást kergető dátumok: 1914. julius 24 és julius 30., amelyek örökké emlékezetes napok a minden idők históriai történelmében. Oly lázas sürgés forgás sohasem volt a cettinjei és belgrádi konakokban, mint ez utóbbi napokon.
Előttem van Nikita felhevült, erős, rugékony alakja, a boldogságtól zsirfényre izzadt arcával, amikor az orosz mozgósítás hirét délelőtt 10 óra körül a belgrádi futár hírül hozta. A jó Isten áldását kérő, kifejező arccal az ég felé fordulva, soha el nem mosódó emlékem marad.
„Az erők széjjelforgácsolódnak … kievi, kazáni és moszkvai katonai körzetek a szuronyok hegyén viszik az üzenetet az álnokoknak, a telhetetleneknek!” — fakadt ki Nikita a fogadóterem ajtajában álló szükebb környezete előtt.
Soha nem hittem, hogy koronás főben annyi gyűlölet, ennyi önző ütőharag öltsön testet. Az a káröröm pedig, ami az arcáról lesirt, mindennél beszédesebb volt. Szokatlanul sokat beszélt és folyton a térképben járt fürkésző tekintete. Talán ma is meg van az a térkép, amelyen színes irónnal a győzelmes orosz hadak útját, Napóleont is megcsufoló gőggel, Besszarábián és Uzsok irányában már akkor megjelölte; — valahol az élek, ha jól emlékszem Arad, vagy Szabadka körül találkoztak.
A balkáni térkép margóján érdekes skiccei voltak. A politikai és területi harácsolás irányát keletről nyugati irányban jelölgette és azt egy merész körívben zárta össze nyilvánvalóan a megnagyobbodott balkáni ántántot álmodta kitűnő előrelátással.
A „Narodna Obrana“ szervezetébe tartozó magasállásu katonatisztek, határőrség főnökei egynéhány politikai méltóságnak az élén Pasics a konakban egymásnak rohanva folyton „pardon“ ozva egymást licitálták felül a stratégiai ötletek lehetetlenségeiben és szemükben ott fénylett a mindent „jót jól“ átgondolt: „igy van jól“ és egyutal a térképet berajzolták és a harc kimenetele, ha őket figyelte az ember, nem lehetett kétséges.
Annyi magasállásu állami hivatalnokot, tábornokot, diplomatát, katonatisztet, törvény […]
soha nem látott, de Belgrád sem egyhatáron, mint amennyi julius 20 tói julius 30 iki időig ryüzsgött-rajzott.
Tankosic Voija őrnagy és Ciganovic Milán észnélküli látogatottság forgatagában állottak.
A szerb lapok arcpiritó módon uszítottak. A berlini szerződés XXV. cikkét a koronás főktől az utolsó emberig senki semmibe sem vette. Ezen a boszorkány- konyhán keresztül, vagy innen indult utjára az orgyilkosok fékevesztett irredenta és propaganda gyülevész hada, akik között a fiatal diákság minden veszéllyel és halállal megalkuvó dacos csapata állt.
A topsideri oktatók: Ciganovic, Tankosic, később Grabez, Grbíc Rudovij (lozsnicai), Rade Popovic, Stefanovic Gavrilló (szerémségi) voltak, akik közül a határkapitányok segitették át a Narodna embereit Bosznia és Hercegovina határain.
Istenem! Mily készséggel vállalkoztak ezek a gyerekemberek a legkockázatosabb katonai kémszolgálatokra és mily fegyelemérzettől áthatva lopták át magukat a kijelölt programm szerint Bosznia Hercegovinába, a Száva-parton át a Bánátba, Baranyába és Horvátország belsejébe a hir- és egyéb szolgálatok teljesitése fejében még akkor is, amikor a 17., 19., 44., és 69 es osztrák-magyar ezredek katonái Sabáccal szemben pontonokon és a hidon az átkelést több kevesebb szerencsével, a bosnyákoktól oldalozott segítséggel megkisérelték. Az ágyuk és gépfegyverek pokoli pergőtüzén át és visszajártak a fiuk: „Sve za domovinu !“ („Mindent a hazáért !“)
A szávamenti királyság, (amelynek számitása az volt, hogy a szlávok — elsősorban a horvátok — fellázadnak, csúfos kudarcot vallott és sok áldozatot vett), amelynek trónjához annyi szenny tapadt, azt hitte az ember, hogy utolsó hazafias felhördülése, erőfeszítése, amellyel azután feltartóztathatatlanul el is bukik …
Azt mondom én, aki az események véres lefolyását közvetlen közelről szemléltem, hogy Szerbiát mocsoktalan ifjúsága és vénei (homitácsik) mentették meg az elbukástól, ők rántották vissza a sir széléről a nemzetet, sorskötelébe apraja nagyja egyaránt belekapaszkodott, mondották: „Koliko mi njih ljubimo toliko mrzimo Monarchiu“. „Amily mérvben szeretjük őket, oly mérvben tanuljuk meg gyülöln a Monarchiát“.
Szánalom volt nézni a visszatérő lerongyolódott csoportokat. Ott ólálkodott az arcukon a fagyott rettegés, tekintetükben a mély sötétség haragja, kétségbeejtően a ’ szabadonjáró tébolyodottak impresszióját tükrözték vissza igy pihenés közben.
A cipőjük az uttalan utakon levált. Mezítláb, agyonsebzett gennyes lábakkal folytatták ismét az utat. A „Narodna Odbrana“ vérszerződéses honfoglalói ők!