VIII. évf. 29. sz., 1920.09.23. pp. 2-3.
A falu és a pénz
Olvastam az egyik napilapban dr. Utalea alispán nyilatkozatát arra vonatkozólag, hogy a falu parasztságát fölvilágositó munkával szeretnék meggyőzni a lei valódi értékéről. Tudvalévő ugyanis, hogy a falusi nép a leit nem tekinti többnek a régi egy forintnál és az eladnivalójának árait ennek arányában szabja meg.
Alkalmam volt a falu hangulatát, kezdve a pénzbejelentéstől egészen mostanáig megfigyelni, láttam azt a bizalmatlanságot, amellyel a bejelentést megtette, épen ezért nehány sorban vázolni akarom az állapotokat, melyeket a beváltás a falun szült.
Mint ahogyan múltkori számunkban megirtuk, a falvak két és fél hétig voltak teljesen pénz nélkül. A koronákat bevonták, a leieket pedig nem adták ki elég gyorsan. A falvakban cserekereskedelem folyt, vagy kontóra ment a bevásárlás. Mikor pedig végre kiosztották a leit, csupa nagypénzt adtak vissza. Száz-leies volt a legkisebb pénznem. Ennek bizony nem örült senkisem valami nagyon, márcsak azért sem, mert nem lévén aprópénz, ha valakinek pld. 190 lei járt, csak százat kapott ki, a többiről pedig nyugtát adtak. Igy aztán egyik-másik ember 60%-os levonással kapta meg a pénzét.
A háboru alatt megzsirosodott paraszt tehát ugy akarja behozni ezt, hogy mindennek 1:2 arányban szabta meg az árát. Alig hiszem tehát, hogy a felvilágositó munkának lesz-e valami foganatja. Mert ma falun 60 lei egy pár nagyobbocska csirke, 1 lei egy tojás, a suszter a cipőt félannyi leiért csinálja, mint amennyi koronáért eddig. Ha az ember az 1:3.50-es aránnyal hozakodik elő, egyszerüen kinevetik.
Megkérdeztem egyik-másik paraszttól, hogy miért nem visznek be a városba valamit.
— Mit gondol az ur?! Nem engedjük a bőrünket is lehúzni. A tejet inkább a malacnak adom, legalább jobban hízik tőle. A tojást magam eszem meg, a zöldséget pedig elteszem későbbre, minthogy városi uraknak adjam egypár garasért! Mit, hogy egy lei egy forint hetvenöt? Hát akkor a Jákob miért ad egy leiért csak annyi ecetet, mint régen egy forintért? Ő is azt mondja, hogy egy lei csak egy forint.
Hát kérem szépen, itt a bökkenő. Azt a bizonyos felvilágositó munkát a falusi boltosoknál kell kezdeni! Még ki sem volt osztva a lei, még szó sem volt az 1:3.50-es arányról és a falusi kereskedők rátértek az amúgy is használatos forint rendszerre, csakhogy a forint helyett leit kértek. A későbbi 1:3.50-es arányról tudni sem akarnak. És igy csinál a suszter, a szabó, egyszóval mindenki. Erélyes intézkedések kellenének tehát a faluk számára is! Ha a városi kereskedőknek 1:3.50 arányban kell elfogadniok a leit, miért nem kényszerítik erre a falusit is!? Ellenkező esetben alig hiszem, hogy a parasztot a pénz valódi értékéről fellehetne világositani. Ha ő drágán vásárol, természetes, hogy drágán is árul.
De nemcsak eldugott falvakban van ez igy, hanem a járási székhelyeken, ahol az árak megszabásában szintén önkényesen járnak el. Hogy csak egy példát emlitsek, a közjegyző 15 leit fizettetett velem egy tizszoros fordításnak a hitelesitéséért, kész volt minden, az ö munkája csak annyiból állott, hogy pár sort irt rá. Az ilyesminek törvényesen megszabott ára van, amely semmi esetre sem lehet 15 lei.
Aztán nagy baj van az aprópénzzel is! Kolozsváron a spekulánsok felváltanak ugyan egy 1000 leiest 80 leiért, falun azonban semmi pénzért nem lehet váltani, legalább ezidő szerint nem. A járási székhelyen egy 20 leies már elég felválthatatlan ahoz, hogy pénzzel kezében éhenhalhasson az ember. Ha beállít valaki a borbélyhoz, első kérdés, hogy van-e apró. Nincs. Akkor nem lehet nyiratkozni. A helybelieket kontóra szolgálják ki. Ugyanez a válasz a kávéházban, a gyümölcsárusnál. Hiába van pénz a kezemben, nem kapok semmit.
Többek között az aprópénzhiány is meggátolja a falusiakat abban, hogy egy-egy messzebbfekvő városba élelmiszert vigyenek eladni. Az állomásnál ugyanis csak aprópénzért adnak jegyet. Nem egyszer láttam utasokat lemaradni a vonatról azért, mert nem volt aprópénzük. Sem az utasnak, sem a vasutnak nincs.
Nem tudom tehát, hogy milyen eredménnyel fog járni a falusi néppel szemben való felvilágositó munka. Annyi azonban, tény, hogyha az államnak a szivén fekszik a valuta megjavitása, — mivel a paraszt, szereti az oktatásban az ábrázoló módszert — juttassa a parasztot olcsó vetőmaghoz, hasson oda, hogy ne kizárólagosan uzsoraárakon szerezhesse be nélkülözhetetlen cikkeit: a dohányt, szeszt stb. Akkor aztán meglátja mindenki, a piacon sem lesz drágaság. De amig a paraszt is csak drágán vásárol, addig drágán, vagy egyáltalán nem fog árulni…