XV. évf. 1-2. sz., 1920.08.31. pp. 2-3.
A tisztviselő-probléma.
Az ezeréves Magyarországra szakadt szerencsétlenség egyik társadalmi osztály helyzetét sem renditette meg annyira, mint a köztisztviselőkét. Nélkülöztek a világháború fájdalmas emlékű évei alatt, mert fizetésük nem emelkedett arányosan a mezőgazdasági termékek és iparcikkek áraival s munkájukat mégis panasz nélkül s önmegtagadással végezték. Ha volt társadalmi osztály, mely a világháború kegyetlen éveinek kizsákmányolásáról panaszkodhatott, akkor ez a köztisztviselők osztálya volt. A mezőgazdaság, ipar, kereskedelem duzzadt erszényekkel zárták le a világháború mérlegét, a köztisztviselők éhesen s rongyosan kerültek ki belőle. S most mégis nem a magyar mezőgazdák és vállalkozók jövője került válság elé, hanem a magyar köztisztviselői kar felett húzták meg a lélekharangot.
Pedig a magyar köztisztviselői kar egyik legerősebb támasza volt a nemzeti eszmének. Neveltetése, gondolkozása, érzése egyaránt magyar volt s a legjobban átérezte annak a nagy gondolatnak az igazságát, hogy „itt élned s halnod kell.“ S most, mikor elérkezettnek látszik ama rettentő pillanat, mikor „a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül“, a köztisztviselői kar kerül a sír fenekére s nincs testvéri kar, amely segélyére sietne.
„Produktiv“ pályákra utalják s hiába erőltetik a koldusbotot, hogy mások kegyelméből tengesse életét, mert a „produktiv“ pályák is telve vannak s a tisztviselői pályán üzleti élelmességet tanulni nem lehetett, már pedig e nélkül produktiv pályán boldogulni nem lehet. De különben valósággal improduktiv volt a köztisztviselői pálya s csupán az a tisztviselői kar a produktiv, amely hasznothajtó vállalatok emlőihez tapad? Hát a köztisztviselői kar, mely a modern állami élet nélkülözhetetlen eleme, nem volt „produktiv“ társadalmi osztály? El tudjuk képzelni a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem virágzását jól igazgatott államon kívül? Nagyon furcsán hangzanak ezek a szólamok s a proletárdiktatúra idealógiájával közeli rokonságban állanak. Vagy tudunk olyan állami berendezkedést elképzelni, amely köztisztviselők nélkül is fennállhat? Ha szemlét tartunk a világ államai felett, nem ott fogjuk a legkevesebb köztisztviselőt találni, ahol a kultura magas fokon áll, hanem ellenkezőleg a civilizálatlan államokban, ahol keveset törődnek a nagy tömegek jólétével s elégnek tartják, ha a hatalmasok, a vagyonosok jóléte biztosítja van. Csak nem szántuk Magyarországnak azt a szomorú szerepet, hogy a civilizálatlan államokkal kelljen versenyre? Meg kell menteni a magyar köztisztviselőt a magyar köztisztviselői pálya számára, ez a kultura kérdése, mert magas kultura csupán jól igazgatott államban lehetséges s ez a becsület kérdése, mert a magyar köztisztviselői kar eddigi hazafias munkáját nem szabad büntetéssel meghálálnia az országnak.
Ha a köztisztviselői pályát eddig nem tekintették produktiv foglalkozásnak, ez nem a köztisztviselői kar, hanem az elavult közigazgatási szervezet hibája. Évtizedek óta beszélünk közigazgatási reformról s alig végeztünk e téren számottevőt. Olyan közigazgatási ágakat tartottunk fenn és fejlesztettünk, melyek régen elvesztették jelentőségüket s elhanyagoltuk azokat a közigazgatási ágakat, melyek fejlesztését az élet sürgetően követelte. Népjóléti, gazdasági, közegészségügyi közigazgatásunk a kezdet kezdetén áll s községi életünk nem tud egy lépéssel sem előbbre jutni, mert szervezete teljesen patriárchális. A közigazgatási reform tehát az az archimedesi pont, amelyen a köztisztviselői problémát meg lehet és meg kell oldani, de itt eljutottunk a tizenkettedik órához, ha az alkalmat most elmulasztjuk s képzett tisztviselői karunkat szélnek eresztjük akkor a magyar államiság épületének nem jósolunk nagy jövőt, mert azokat a pilléreket távolítjuk el, amelyek a legértékesebbek voltak az állami élet szempontjából.