Trianon 100

BUDAPESTI HIRLAP – 1920.11.24.

A bécsi kommunista sajtó nemrég világgá kürtölte, hogy a Nagyváradon, halálra itélt Csécsi Nagy Imre huszárezredes fiai, hogy boszut álljanak édesapjuk elitéléséért, a Margit-köruti fogház előtt többed magukkal megtámadtak egy Morár Teofil nevű budapesti román orvostanhallgatót, a kit embertelenül megkinoztak s végül holttestét a Dunába dobták. Nem beszélve arról, hogy az egész hir szemen szedett koholmány, mert ez az orvostanhallgató ma is a legnagyobb nyugalomban él Budapesten, mi eddig fölöslegesnek tartottuk, hogy a külföldet ellenségeink ez ujabb rágalmáról fölvilágositsuk.

Tovább olvasom »

SZÉKELY NÉP – 1920.11.17.

Averescu a parlament megnyitásán már ujjászervezett kabinetjének élén kiván megjelenni. Egyelőre még csak kombinációk vannak a választásokról, de erősen tartja magát az a hir, hogy Erdély, Bukovina és Besszarábia még csak tárcanélküli miniszterek utján sem jut képviselethez a kormányban. A politikai helyzet jellemzéséül itt közöljük a „Dimineaţa” cikkét, melynek állásfoglalása a tárcanélküli miniszterségek kérdésében a román politika széles köreiben talál visszhangra.

Tovább olvasom »

ELLENZÉK – 1920.11.10.

Erdély magyar irodalmi élete, amely az imperium átvétele után kis időre a tájékozatlanság érzetével megtorpanni látszott, hamarosan felismerte azokat a szempontokat, amelyeknek irányitani kell őt jövő müködésében. A helyzet felismeréséből következett az is, hogy a magyar irodalom itt ujra friss erővel bontakozni kezdett. Folyóiratok indultak meg, melyek mindegyike a magyar kultura zászlaját lobogtatta. Különböző utakon próbálták ezt elérni, de szándékuk tisztaságát senkisem vonhatta kétségbe.

Tovább olvasom »

FRISS UJSÁG – 1920.11.05

A La Croix cimü lap „Levél Szlovákiából” cimmel cikket közöl, amely többek között igy szól: A csehek nem tudták saját nemzeti ösztönüket fékezni; két-három hónappal ez elfoglalás után már elkezdödött a reakció. Ez időtől kezdve a tótok és rutének a csehek ellen oly gyülölettel és megvetéssel viseltetnek mely ezelőtt elképzelhetetlen volt egy ilyen jámbor és békeszerető népnél.

Tovább olvasom »

UJ-SOMOGY – 1920.10.30.

II. évf. 248. sz., 1920.10.30. p.1. „Mindent a hazáért!” („Sve za domovinu!”) Irta egy zágrábi magyarbarát, vezető horvát politikus.Az „Uj-Somogy” részére fordította : Wagner József.

Tovább olvasom »

AZ EST – 1920.10.23.

Az entente-hatalmak azt a felszólítást intézték a magyar kormányhoz, hogy a trianoni békének még ez év november 1-ig történő ratifikálásáról gondoskodjék. Erről a fordulatról és a ratifikálás körülményeiről: gróf Teleki Pál miniszterelnök a következőkben volt szives tájékoztatni munkatársunkat:

Tovább olvasom »

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP – 1920.07.17.

XXXI. évf. 3. sz., 1920.07.17. pp. 1-3.

Tanév végén

A főiskola folyosói a júliusba is benyuló tanév után elnéptelenedtek, elcsendesedtek. Egy nehéz küzdelmek között befutott tanév merült el az elmulás tengerében. Annak, aki ennek az évszázados intézménynek sorsát meleg szeretettel és érdeklődéssel kiséri nyomon, szive itt, a főiskola kongó ivei alatt megtelik ünnepi érzésekkel, hálával a Gondviselés iránt, aki az ő nagy és szent ügyét, bár száz nehézség között, mindeddig megsegítette.

Lelkünk önkéntelenül visszafordul az egyévvel ezelőtt lezajlott fájdalmas eseményekre. Keserü, szomorú emlékek zaja kel a szivünkben. Már ugy látszott, mintha a felkorbácsolt népszenvedély hullámai végképpen elborították volna a magyar kulturának ezt a diadalmas fellegvárát is. A főiskolát elvették anyaszentegyházunktól s a tanácsköztársaság tulajdonának nyilvánították. Valami szomorú, titkon élő, de rendületlenül reménykedő vegetáció maradt csupán e megszentelt falak között. Sivár, kietlen hónapok szállottak tova ólomszárnyakon, melyeken át mintha folytonosan a temetési harang kongását hallottuk volna. Temettek. Temették ennek az intézetnek diadalmas múltját, reménységgel és nagy hivatásokkal terhes jövendőjét. Sok-sok sziv szorult össze fájdalmasan, sok lélek kereste fel gondolatban a szétdarabolt Magyarország minden vidékéről az Alma Matert. Sokan könyörögtek Istenhez, várták epedve annak feltámadását. Oh mennyi nyomorúságot kellett elhordozni, mennyi reménytelen vívódást kellett átélni addig, mig végre felhangzott a diadalmas szó: „Resurrexit!”

A mélyre ható Erizisben, a hónapokig tartó tetszhalálban főiskolánk nem semmisült meg. A múlt év augusztusában a dunántúli egyházkerület visszanyerte legdrágább értékét, féltve szeretett főiskoláját. Külsőleg minden látszólag épen maradt. A falak diadalmasan szegeződtek az ég felé. A régi alapok legalább számszerüleg túlnyomó részt megvoltak, ugy hogy laikus szemlélő valami egészen természetes folyamatnak tekintette, hogy az intézet vezetősége s tanári testület egyszerűen csak felveszi a fejlődésnek azt a fonalát, amelyet néhány hónap óta kezéből kiejteni látszott.

A valóság azonban az volt, hogy az intézet úgy anyagi, mint szellemi tekintetben súlyos veszteségeket szenvedett. Bizunk Istenben, hogy a kommün eszmei tartalma lényegében véve teljesen nyomtalanul suhant el úgy az intézet tanári karának, mint a növendékeknek hazához és Istenhez ragaszkodó lelki világa felett. Hisszük, hogy hiába hangzott átképző tanfolyamok, „ifjumunkás” organizációk kereplője, itt mindenki hű maradt azokhoz a szent meggyőződésekhez, amelyek ennek az intézetnek legbiztosabb és legszilárdabb alapkövét alkotják.

De tagadhatatlan, hogy a bennünket körülvevő világ szellemi képe gyökeresen megváltozott. Nem a főiskola által, de olyan külső tényezők által, amelyeknek lassan ölő és romboló munkáját a kommün csak teljesebbé tette és világosabban tárta a világ elé. Mi, akik hivatásunknál fogva mélyebben s intenzivebben foglalkozunk az ifju lélek fejlődésével, tudjuk, hogy az a szellemi szinvonal, amelynek sekélyessége miatt már a háborút megelőző évtizedekben keservesen panaszkodtunk, a háborús évek során át mint szállt le mind rohamosabban. A mult tanév tragikus vége s a jelen tanév kezdetén mutatkozó rendkivüli nehézségek vakító fényt vetettek arra az óriási feladatra, mely főiskolánkra legelőbb a régi standard visszaszerzése tekintetében várakozik. Mint általános tünetet, amely nemcsak a mi munkamezőnkön mutatkozik, de a szellemi és anyagi életnek egyéb területein is, fájdalmasan kellett megfigyelnünk, hogy a munkátlanság ragályt terjesztő légkörében mint ernyed el sok egyébként becses munkaerő, mint jár a lélek mint alantasabb rétegekben a maga célkitűzésével és eszményeivel. Fájdalmas szivvel jegyzem ide sokunk tapasztalataként azt a paradoxonnak látszó igazságot, hogy mikor köröskörül az anyagi lét nyomoruságai miatt hallatszik az állandó jajveszékelés, az emberek nagy tömege nem veszi észre, hogy a vesztett háború s az annak nyomán járó krizisek a lélek világában még sokkal nagyobb méretű, sokkal nehezebben gyógyuló károkat okoztak. A gyógyulás Isten kezében van. Oda fordulunk könyörgésünkkel s buzgó szívvel sóhajtunk az igaz keresztyéni bünbánat és újjászületés üditő, életet adó árjaiért, amelyek egyedül képesek közéletünk kietlen pusztaságait dús tenyészet mezőivé változtatni. Imádkozunk a jó Istenhez, hogy a nemzeti és vallásos renaissance nagy munkájában ez a főiskola nagyszerű hagyományaihoz méltó részt vehessen.

Azok számára, akik csak a dolgok felszinét szokták nézni, idejegyzem, hogy az anyagi eszközök ama gyors leégése, a pénz értékének rohamos devalválódása a háború elvesztésével a legsúlyosabban támadta meg főiskolánk gazdasági életét is. Figyelmükbe ajánlom mindazoknak, akiket ehhez a főiskolához a szeretet köteléke füz, akik ennek belső életét, önfeláldozó működését figyelemmel szokták kisérni: vegyék fontolóra az iskola alapjának gyors elértéktelenedését, amely körülmény a közel jövőben súlyos problema gyanánt mered felénk, s amelynek káros hatása már csaknem a maga teljességében mutatkozott a jelen tanév folyamán is. Rövidesen minden erőnek, minden komoly, akaratnak össze kell fognia, ha főiskolánkat a jövendő nagy feladataira irányuló akcióképességében meg akarjuk tartani. Lapokat töltene ki, ha be kellenne számolnom mindazokról a nehézségekről, amelyeken főiskolánk e történelmi nevezetességü tanév folyamán átment. Ám most, mikor egy jobb jövendő hajnalsugárai derengeni kezdenek, miért sirnám el panaszainkat? Mindarra, ami nehézség és gyász volt, borítsuk rá, legalább néhány évre a feledés fátyolát. Majd jön a historikus, aki a történetirás távlatából igazságot fog szolgáltatni s megállapítja, hogy a legnehezebb időszakban nem éppen méltatlan nemzedék állott a főiskola sok vihart látott hajójának fedélzetén.

Forduljunk inkább azokhoz a tényekhez, amelyek a jobb jövendő biztató zálogát foglalják magukban. Mert ilyenek is vannak ám szép számmal főiskolánk mult évi történetében!

Főiskolánk tanulmányi eredményei az országos átlagot bizonyára nemcsak elérik, hanem felül is haladják. Itt megindult a munka és folyik a jobb jövendőbe vetett rendületlen bizakodással. A kedvetlenség, a munkátlanság képét pezsgő élet kezdi felváltani. Természetesen nem megyen minden úgy, ahogy az összes tényezők kedvező közremunkálása esetén — boldog békés időben — mehetne. A sebek azonban, hosszú, háborús évek sebei, rohamosan gyógyulnak. Tanárok és tanulók egyaránt örvendetesebb és biztatóbb színben látják a jövőt, amelyért küzdeni érdemes és szent kötelesség.

Évek óta nem volt itt olyan hosszú s olyan jól felhasznált tanév, mint a 1919/20-iki. Ragályos betegség és egyéb leküzdhetetlen körülmények most is támasztottak akadályt, de főiskolánk, mely szeptember első napjaitól július elejéig munkálkodott, bizonyára egyike volt megcsonkított Magyarországunk legintenzívebben funkcionáló intézeteinek.

S ez természetesen nem magától lett így. Kemény akarat, elszánt sziv, a főiskola iránt rajongó szeretettel eltelt léleknek kellett lennie, aki a mult év augusztusának romtörmelékeiből egyszerre az üdvös munka mezejére tudott vezetni tanárt s tanítványt egyaránt. A dunántúli egyházkerület püspökéé az érdem és a hála, hogy minden csüggetegséggel szemben komoly elszántsággal diadalra vitte a munka zászlaját. Határozott és céltudatos tevékenysége nemcsak a főiskola egész működésére ütötte rá a maga bélyegét, de lelkesítő például szolgált kifelé is. A főiskola iránt mutatott atyai szeretete zálog arra nézve, hogy a jövőben reánk várakozó nehézségek elhordozásában, a romok eltakarításában s a jobb jövő alapköveinek lerakásában, hatalmas segítségül fog mellettünk állani.

Rendkivül felemelő és megnyugtató jelenség volt a mult tanév folyamán az egyházkerület különböző anyaszentegyházaiban mutatkozó nagyfokú áldozatkészség, amellyel főiskolánk és nőnevelőintézetünk köztartási intézményeinek segitségére siettek. Ebben az áldozatkészségben nem az a legfontosabb, hogy ezen intézmények megbillent pénzügyi egyensúlyát helyreállitani segítettek — bár ezért is a legteljesebb hála és köszönet illet meg mindenkit, aki a főiskola által képviselt ethikai értékeket méltányolni tudta és ezt anyagi áldozatokkal is kifejezésre juttatta — a fontos az, hogy főiskolánk anyagi fejlődése előtt a legtermészetesebb s legősibb forrás feltárásával oly gazdag perspektivát tártak fel, amely bennünket a legteljesebb jó reménységgel tölthet el a közel jövőben ránk váró anyagi megpróbáltatások idejére nézve is.

Hála és elismerés szava szálljon innét a magas kormány felé, amely a mostani nagy gazdasági válságokban támogatásunkra volt és egész velünk szemben tanúsított viselkedésével bizonyságát adta annak, hogy a főiskola által kitüzött magasztos nemzeti és vallásos célokat teljesen magáévá teszi és méltányolja.

A főiskola 1919/20-iki életéről rövid értesités fog megjelenni s az természetszerüleg teljesebbé és világosabbá fogja tenni ezt a szándékosan nagy vonásokban rajzolt képet, amely csak néhány vezető motívumot akart feltüntetni az 1919/20-iki tanév történetéből.