XL.évf. 134.sz. – 1920.06.05.
Elvégeztetett.
Budapest, jun. 4.
Ma délelött tiz órakor megkondultak a harangok, minden templomban szólt az orgona és az égbe szállt a magyar imádság, a magyar bánat, a magyar könyörgés. Az utcák forgalma megállt. A kereskedők becsukták boltjukat. Az iskolákban elnémult a tanitó rendes tanitása, hogy a mai fekete napot szavával bevésse a gyermekvilág lelkébe. Ezrek és ezrek zarándokoltak kegyeletes nemzeti emlékek elé. A nemzetgyüléshez elnöke beszédet intézett arról, hogy ez a békeszerződés ugy erkölcsileg, mint anyagilag lehetetlenségeket tartalmaz és lehetetlen dolgokra senki sem kényszerithető. A református templomban a Kálvin-téren Barabás Samu esperes, maga is menekülő, olyan imádságot mondott, hogy hallgatósága hangos zokogásra fakadt.
Egy szörnyű, egy óriás lelki tiltakozás volt ma e főváros minden lélekzetvétele azokban az órákban, a mikor a Trianonban aláírták a magyar békeszerződést.
Mégis ez az aláírás azt jelenti, hogy tudomásul vettük, elfogadtuk a valóságot, a mely ellen tehetetlenek vagyunk e pillanatban. Nem rosszhiszemüen, nem mentálisz rezervációval, hanem fizikai kénytelenségből. A hogy Krisztus egykor vállára vette a keresztet. Váltunkra vettük ma a békekeresztjét. De nem minket feszitettek fel rá. Mi csak visszük. Erre a keresztre is az Igazság van felfeszitve és nekünk kell, a kiknek vállára tétetett, az Igazságot élve levennünk róla. Az teszi könnyebbé a kereszt sulyát, hogy az Igazságot visszük rajta. De csak a sulya könnyü. Az Igazság levétele és diadalra juttatása nagy, nehéz és keserves munka lesz. Rablók és tolvajok jöttek és kifosztottak bennünket: ezt csak kezünk munkájával, arcunk verejtékével pótolhatjuk. Pogányok ültek örökünkbe és őket onnan kitudni nem lehet, csak félelmetesebb, nagyobb erkölcsi, kulturai és férfiui erővel. Forradalmak megdulták, megbontották erkölcsi integritásunkat, megszaggatták ősi alkotmányunkat, megtépték társadalmi rendünket és békénket, kipusztitottak bennünket vagyonunkból, szerzeményünkből, elszedték tőlünk egy élet munkájának drága gyümölcsét, lerombolták hagyományainkat, az állami rend kapcsait meglazították, a kölcsönös szeretet helyébe plántálták közibénk a gyülöletet, a boszuállás szenvedelmeit ránk szabadították, elprédálták minden fizikai és erkölcsi erőnket és most sebzett és meztelen testünkre teszik rá egy békeszerződés vasbilincseit, melynek föltételei teljesíthetetlenek.
Igy állunk a világban 1920 junius negyedikén. Erről kiáltoztunk ma – még az a száj is, a mely néma maradt összeszoritott fogával — templomban, utcán az égre.
De tudjuk: Európa nem akarja még kiáltásunkat meghallani, az Égnek nincsen szüksége a mi kiáltásunkra. De egyszer meg kell hallania ezt a kiáltó szót: önönmagunknak. Nekünk kell, hogy a vesénkbe vágjon, kell, hogy a lelkiismeretünkbe hasitson, mert mi vagyunk az az elátkozott nemzedék, mely ezt a nemzetre hozta. És mi vagyunk az a nemzedék, melynek el kell ezt a rettenetet forditani a nemzetről áldozattal, munkával, magunkbaszállással, mellünkverésével és az igazság elszánt szolgálatával.
Nézzetek körül! Mától fogva Magyarország hivatalosan s Európa szemében régi területének egy harmadára zsugorodott össze. Mától fogva a husz millió magyar állampolgár lefogyott hét millióra. Mától fogva a tizenegy millió magyarból négy millió idegen népek zsarnoki kényére vettetett.
Miképpen teszitek mindezt jóvá, ha a megmaradottak nem az egyetértésben, nem a szeretetben, nem a munka nemes versenyében, nem a keresztényi türelemben s a kölcsönös megbecsülésben keresik az erőt, hanem fenhéjázásban, gyülölségben, erőszakban, türelmetlenségben, igazságtalanságban és önző szükkeblüségben.
Széchenyi István kegyelmet kért az apagyilkos számára, ha magyar, mert hisz oly kevesen vagyunk magyarok. Vészt hoz magára s a magyarra, az egész nemzetre az, a ki éppen a nagy szerencsétlenség napjaiban akar válogatni a magyarban. Mert szükségünk van a nagy tusában, a nagy helyrehozásban, a nagy újjászületésben mindenkire, a ki magyar, a ki magyar akar lenni, a kinek itt élni-halni kell, a kikkel egy életen át egy kenyéren éltünk, a kiknek valaha a poharából ittunk, a kikkel együtt örültünk, a kikkel együtt szenvedtünk börtönt és üldözést.
Mindre szükségünk van, a kik itt maradtunk, hogy mai fogadalmunkat beválthassuk és visszahozhassuk azokat, a kiket önkény és erőszak elszakitottak tőlünk. A történelem rettenetes bélyeget fogna azokra sütni, a kik a megpróbáltatás ez idején nem az egyetértést munkálnák, a kik nem szétvert nyáj megrettent juhait iparkodnának összeszedni, hanem a duló farkasok példáját követve járnának közöttünk prédát keresve.
A közpálya szolgálata ma önfeláldozás a komoly férfiak részéről. A polgárok sorsa pedig türés, lemondás és inség. Ki az a lelketlen, a ki ezt a tragikus helyzetet sulyosbitani merné? Nagy emberi erkölcs, nagy férfias önérzet, nagy keresztény erény és becsületes nagy hazafiság az, a mit mindenkitől várnunk, sőt követelnünk kell, hogy keresztünk alatt le ne roskadjunk és a fölfeszitett igazságot ismét sorsunk trónjára ültethessük.