XLVIII. évf. 133. sz. 1920.06.04. p.1.
A bosszuállás
paragrafusokba szedett müvét: a magyar békeszerződést ezekben az órákban irják alá Versaillesben… amikor ezek a sorok az olvasó elibe jutnak. A hires Versailles hirhedtté lett egy esztendő óta: a német meg a magyar békeszerződés, e két világtörténeti rémregény – a dátumok jelentőségével vagy jelentéktelenségével – fűződik a nevéhez. Ma, amikor már tudjuk, hogy a versaillesi ceremóniák után rövid időn belül elkövetkeznek a spaai konferenciák, amelyeknek az a föladatuk, hogy az elvakult képtelenségeket reális lehetőségekké enyhítsék, a dátumok jelentőségénél ma már nem tulajdonithatunk többet Versailles nevének. A nagynak hirdetett politikai koncepció, amelynek törékeny és laza szerkezetében csak egyetlen dolog: a bosszuállás politikája volt massziv és törhetetlen, nem bizonult életképesnek. És ahogy 12-14 hónapon belül összeomlott, szükségképen maga alá kell temetnie azt is, ami legtovább és legkitartóbban lélegzik benne: a bosszuállást.
Bármilyen kedvező momentumok integessenek is azonban a háboru legyőzöttje felé, Magyarország nemzeti és állami önérzete számára mégis a megpróbáltatlás óráit jelentik a békeszerződés aláirásának az órái. nagy igazságtalanságok és lehetetlen kötelezettségek paragrafusait ismerik el egyetlen aláirással az ország számára kötelezőnek és ha a politikai okosság és a nyomasztó kényszer valóban csak az aláirás álláspontját diktálják az országra, tudnia kell az egész világnak, de különösen e karthagói béke diktálóinak, hogy ugy, ahogy ők akarják, nem élhet meg ez az ország. ha még nem tudnák ezt, avagy nem tudnák elég jól, elkövetkező nagy föladatai mellett föladata az országnak az is, hogy ezt is kellőképen adja tudomásul.
És ez a pont az, ahol ebben az országban az elgondolások, a célok és a tervek még mindig nagy különbségeket mutatnak. A politikai és a társadalmi atmoszfére X X X feszültségében ugy látszik itt minden, mint az öntudatlan, kétségbeesett vonaglás. Nincs őszinteség nincs egység, nincs akarat. Akik itt élünk, mindnyájan tudjuk, ezt az egyet mindnyájan egyformán érezzük, hogy a békeszerződés nagy igazságtalanságok átkával veri meg az országot, ámde végzetes dolog az, hogy az érzésnek ebből a közösségéből még mindig nem sarjadhatott ki a célok és a cselekedetek közösséges is. Amikor már itt van a szerződés az ország nyakán és amikor már ezen az alapon kell tennie és adnia – ha tud, akkor itt még mindig ziláltságok vannak: rosszul megszervezett felelősségek és jól szervezett felelőtlenségek, akadályaiként annak, hogy az ország a férfias-ság zord igazságkövetelésével állhasson ki a világ elé. Könnyelmüség, sőt ennél is több politikai hiba volna ezekben a komoly órákban bármit is takargatni és őszintének nem lenni. Meg kell tehát látni a hibákat, észre kell venni a tévelygéseket és meg kell adni végre a módját annak, hogy a hetvenkedés helyét a munka foglalja el, a handabandázó hencegését az önérzet és a visszafelé haladás utját, politikában és társadalomban, a demokrácia módszereivel való fokozatos előretörés váltsa föl.
A bosszuállás diktálja reánk a versaillesi békét és ez a béke éppen ezért nem béke és éppen ezért kell összeomlania, amint az elmék kitisztulnak és a szemekről lefoszlik a bosszu véres felhője. Egy esztendőnek az eseményei megmutatták, hogy a bosszuállás nem lehet politikai program; minden egyéb rossz tulajdonsága mellett már csak azért sem, mert a realitások iránt nincs semmi érzéke. És ha nem lehet, minthogy valóban nem lehet fundamentuma egy nagyhatalmi csoport politikájának, mennyivel inkább tartózkodnia kell tőle egy olyan kis országnak, ahol nem szétforgácsolásra, hanem az erők egyesitésére van szükség?… A versaillesi ceremónia és mindaz az ellentmondás, ami benne van és ami esztendő óta jobbra-balra dönti föl a dolgokat, nemcsak az ántántra parancsol becsületes és igazságos konzekvenciákat, hanem elsősorban Magyarországra, az ország mostani vezetőikre.