LXXI. évf. 78. sz. 1920.03.31. p.1.
Bukott diákok
A gyermekek nem tanulnak jól az iskolában, a tanítók soha annyi elégtelent nem oszlottak szét közöttük, mint a most berekesztett félesztendő alkalmával. Ez szomoru.
Ugy érezzük magunkat, mint az az apa, akit a balsors rettenetesen megtépázott; az egyik szerencsétlenség a másik után nyitott be a házába, megélhetését lehetetlenné tették, jó hirét megtépázták, kedvesei közül a halál elragadta a legkedvesebbeket, akármerre forditja szemét, a könyörtelen reménytelenség mered rája, s ekkor – nyilik az ajtó, fia jelenik meg a küszöbön, könyvek a hóna alatt, kalapja a kezében. A boldogtalan ember homlokán a derü halavány sugara szalad végig; lám, mégis csak érdemes élni, hiszen itt van a fia, az ő életének természetes folytatása, a jövendő, ez bizonyosan szebb lesz, mint a jelen és a mult. S amikor kibontja a lesütött szemekkel átnyújtott iv papirost, az arca még komorabbá válik, szemefénye végképpen megtör — a fiu nem tanul… tehát erről is le kell mondani.
Hiszen jól ismerjük az okokat, amelyek a gyermekek tanulását akadályozzák. A háboru, az ő otromba markával, belemarkolt az iskolai életbe, a tanitókat kiüzte a harctérre, az iskolákból laktanyákat csinált, örökös trombitaharsogásával megnehezítette az elmélyedést és a gondolkodást, a gyermekek pajkossága bizony meghatványozódott, s lefogyott az az erő, amely a kinövéseket lepallérozza. A háboru után következő időszak még élesebbé köszörülte ezeket a bajokat. Csakhogy most nem azért nem tanultak, mert katonák tanyáztak az iskolákban, hanem azért, mert füteni nem lehetett bennük. A háboru éleshangu rikácsolását pedig a felekezeti-, faji- és osztályizgatások fülsiketitő zenebonája váltotta fel. Érett és fegyelmezett agyu férfiak képtelenek magukat ebből a környezetből elvonatkoztatni, — lehet-e tehát az érzékeny és mindenre reagáló gyermeki lélektől azt kívánni, hogy a körülötte táncoló pokollal nemtörődve, merüljön el a napi események fölött magasan lebegő tiszta tudományba? Képtelenség ilyesmit kivánni. A gyermek magába szívja a miliő levegőjét, s bódultan néz bele mereven iskolakönyvébe …
Mindezeket jól tudjuk, régen tudjuk! De ez nem enyhitheti fájdalmunkat. Az utóbbi esztendőkben annyi csapás hullott erre az országra és a csalódás annyi nyila furódott szivébe, hogy igazán csak az utolsó szalmaszál maradt meg számára — a jövendő. Az majd szebb, jobb, rózsásabb lesz. Nem baj, hogy a szenvedések alatt hátunk meggörbült, testünkről lerongyolódott a ruha, nincs meg a mindennapi kenyerünk, s hogy az öröm még vendégképpen sem repül be szivünkbe. Itt vannak a gyermekeink, ők majd befejezik azt a munkát, amire gyenge karunk képes nem volt, ők erősek, boldogok és megelégedettek lesznek. De az isten szerelmére, ehhez azonban tudás, tudás és harmadszor is tudás kell. Még békésebb időkben is attól függött a jövendő, lelkileg müvelt és képzett generáció növekedik-e fel, igen vagy nem? A tudatlan és parlagi nemzedék még a legverőfényesebb jelent is képes elvesziteni, hát még, ha tudatlan és parlagi nemzedékre száll át az az örökség, amelyet gyermekeinknek mi adni tudunk!? Mi lesz akkor? Mi lesz akkor a nemzetből?
Ezért fojtogat a keserüség, ha azt halljuk, hogy a gyermekek – akármilyen oknál fogva – nem tanulnak.