AZ EST – 1920.03.24.

Nem mondunk le a népszavazásról. A nemzetiségi miniszter nyilatkozata. Az Est tudósitójától: Felkerestük dr. Bleyer Jakabot, a nemzetiségi kisebbségek miniszterét, aki a nyugat-magyarországi ujabb eseményekről a következőket mondotta nekünk:

Tovább olvasom »

PESTI HIRLAP – 1920.03.17.

Hetekkel ezelőtt mikor a pesti nyomor jelenségei egyre szomorubban nyilvánultak meg, József Ferenc főherceg elhatározta, hogy megmozgatja a társadalmat és akciót indit Budapest éhező szegényeinek fölsegítésére. Az akció gyors lendülettel valósult meg, már szinte az elhatározást követő órában több millió állott rendelkezésre és pár nap multán óriási arányokban indul meg Budapest szegényeinek élelmezése. Ma már kilencezer ember kap két közkonyháról olcsó ebédet.

Tovább olvasom »

MAGYAR JÖVŐ – 1920.03.12.

Mi történt a külügyminiszterek londoni értekezletén?
Neuilly, március 11. (Szikratávirat)
Francia és angol lapok a külügyminiszterek legutóbbi londoni tanácskozásával kapcsolatban a magyar ellenjavaslatok sorsáról kedvezőtlen híreket közölnek. Értesüléseiket abban foglalják össze, hogy

Tovább olvasom »

PESTI NAPLÓ – 1920.03.05.

(Saját tudósitónktól.) A Hungária szállóbeli lakásán kerestük fel dr. Csengery János kolozsvári egyetemi tanárt, az erdélyi közélet egyik legkimagaslóbb alakját, hogy néhány uj adatot tudjunk meg a megszállott Kolozsvárról és a kiüldözött egyetem viszonyairól.

Tovább olvasom »

AZ UJSÁG – 1920.03.03.

Az amerikai magyarok helyzete. (Ezerötszázmillió dollárra becsülhető a vagyonuk. — Nagy tömegben jönnek a z óhazába. — Kiss Emil amerikai bankár Budapesten. — Martin Himler a magyarok helyzetéről.) — Az újság tudósítójától —

Tovább olvasom »

NÉPSZAVA – 1920.03.02.

Horthy fővezért 131 szavazattal Kormányzóvá választották.
A nemzetgyülés hétfői ülése. – Ki lesz az új miniszterelnök? – Az új kormány megalakításának kérdése. – Törvény a kormányzóválasztásról.

Tovább olvasom »

ÚJ NEMZEDÉK – 1920.02.29.

II. évf. 52. szám 1920.02.29. (vasárnap) pp. 1-2.

Nem fenyegetést, hanem tetteket!

Írta: Prohászka Ottokár

A nemzetgyülés az alkotmányosság helyreállításán s az államfő jog-/ s hatáskörének meghatározásán töri ez idő szerint a fejét. Mindenesetre nagy föladat állami s társadal­mi létünk alapföltétele, hogy e kérdésekkel elkészüljön s hogy a feldult s még mindig háborgó káoszba támpontokat állítson és tengelyeket huzzon, melyek körül a rend s az élet biztonsága kijegecedhessék. Jóllehet azonban nagy fontosságot tulajdonítunk e helyreállítási és berendezkedési törekvéseknek, mégsem siettethetjük azokat eléggé, hogy elkészülve velük, minél előbb a gyakorlati teendők mezejére lépjünk. Nekünk ugyanis a jog, az alkotmányosság s az állami hatalom mindmegannyi pillér, de csakis pillér, melyeken hidat verve a szociális nyomoruság enyhítéséhez férhessünk. Mi nem jogi disputák s alkotmányjogi disszertációk hosszu lére való eresztése végett jöttünk ide, hanem tenni, segíteni jöttünk; – azért jöttünk s gyültünk össze, hogy a nyomorba fuladó társadalmon segítsünk. Ezt a segítséget várja a szenvedő magyarság s az alkotmányossággal csak türtőzteti magát a jobb jövőnek s a gyors segélynek reményében.

E reményében társadalomnak s népünknek csalódnia nem szabad. Csalódott Károlyiban s a szocialistákban, csalódott az őrült bolsevikekben, csalódott – mondhatom – az ellenforradalomban, amennyiben a gazdasági képtelen helyzet elváltoztatására hatásosan semmi sem történt: most rajtunk a sor, hogy csalódni fog-e bennünk a nép. Annyi bizonyos, hogy a nemzet a nemzetgyűléstől nem szavakat s beszédeket, hanem tetteket s kenyeret vár.

Ezzel nem azt mondom, hogy a keresztény nemzeti kurzus a gyakorlati életkérdések oldozgatásával ki lesz merítve. Az élet nemcsak kenyér, hanem sok más emberi, társadalmi s politikai érdek s ez érdekek fölkarolására s szolgálatára is van keresztény nemzeti kurzusnak sok világító s eligazító gondolata.

Némelyek ugyan ugy tesznek, mintha e gondolatoknak s e programpontoknak nyomásával sem találkoznának s egyre a régi politikusok felé sanditanak: fölhányják a ker. nemzeti kurzus gondolatszegénységét s azzal vádolják azt meg, hogy még sehol sem fejtette ki ez a kurzus mondani- s tennivalóját. E váddal szemben a Ker. Nemzeti Egyesülés Pártjának s a Kisgazdáknak programjára utalnék, mint amelyek kemény pontozatokba foglalják teendőiket: de kiemelhetem általánosságban a ker. nemzeti kurzus vezető gondolatait, melyek untig eléggé tájékoztathatnak, nemcsak az irányzat, hanem az uj feladatoknak bősége és fontossága iránt is.

Véleményem szerint itt is a kenyér áll az első helyen. Nekünk a tisztességes kereskedelem törvényes védelmét s a zugkereskedelem kíméletlen üldözését kell első feladataink közé tüznünk, s biztosítanunk kell az életszükségleti cikkeknek, különösen az élelmiszerek forgalmának önzetlen célu szervezetek által való lebonyolítását. Távol kell tartanunk az élet alapkellékeitől az uzsorát, a kegyetlen önzést s a lánckereskedelmet, – távol kell tartanunk az élelmicikkektől minden bankot és vérszopó üzérkedést. A pénzintézetek körére szoruljanak s ne ártsák bele magukat oly érdekek gondozásába, melyekhez a profitnak csak az élet sorvasztásának árán lehet köze. A kenyeret minden áron elő kell teremteni s minden kincsünket és aranyunkat föl kell ajánlanunk, hogy kenyeret vihessünk. Aki ezt a felfogást nem osztja, az bizonyára nem éhezik s aki az ily konkrét javaslatok elől a politizálás liceumbokrai közé veszi magát, az kenyér helyett fecsegéssel akarja feledtetni százezrek kínját és szégyenét. Jeremiás próféta rámutat a külpolitika kötelességeire az éhséggel szemben, mikor mondja, hogy az akkori Zsidóország szövetkezett Assurral és Egyiptommal, hogy éhségét kenyérrel csillapítsa. Nem kell-e nekünk is szétnéznünk s megaláztatásunkban a gazdag Bácskát és Bánságot elfoglaló szerbek felé tekintenünk és nem hazaárulással, de okos szerződésekkel az ottani nagy gabonafeleslegeket megszereznünk?!

Kenyér és valuta a mi két égető problémánk! Hogy valutánk javuljon, az megint a mi áldozatkészségünktől, a mi adórendszerünktől függ. Földünk sok van s az minden aranynál többet ér; háborus nyereségeink nagymérvűek s vannak még hatalmas vagyonok, melyek még e rettenetes időkben is áldoznak a fényűzés förtelmes szenvedélyének, mintha csak figyelmeztetni akarnák az adók rendszeresítőit, hogy hol, merre annak még az adómegterhelés alanyai, L’opulence c’est une infamie, – mondotta D’Alembert; máskor az ilyen mondáson megbotránkozunk, azonban a mai fényűzési divat igaz s találó megvilágításba állítja az ily kemény szókimondást is. Nos, ha a kemény szót kimondtunk, vigyük bele értelmét adórendszerünkbe!

A földreformokról már nem is szólok, csak azt az egyet mondom, hogy a nemzetgyűlés becsülete forog itt kockán. Az egész ország, a szegény emberek, a hadviseltek, a rokkantak, az özvegyek a földet rögzítik s ha a véres küzködések, a borzalmas áldozatok s szenvedések után elgyötört lelküknek s elsorvadt testüknek valamiféle kis enyhet remélnek, azt a földtől várják, attól a megnyugtató kis telektől, háztól és kertecskétől, melyről azt mondhatják: ez a miénk!

S ezt az enyhet adó kis birtokot s kis házat meg kell védenünk. Jogrendszerünknek a kis ember érdekeit kell megóvnia s a nép lelke szerint kell annak kialakulnia. A közigazgatásnak nem uri szinekurákat, hanem a szociális érzés s a közszolgálat szerveit kell a világba állítania; a hivatalokat, melyek nem a cifra nyomoruság menhelyei, hanem jól fizetett gazdasági és közigazgatási tehetségek érvényesülési terei.

Ha még hozzáteszem, hogy a munkáskérdést az emelkedő s több jogot, igazságot s jólétet igénylő osztályok természetes fejlődési folyamatának kell néznünk s arra törekednünk, hogy a munkás a vállalatokban s az egész termelésben nemcsak mint jött-ment idegen, – hogy ne futóhomok s atomizáló tömeg, hanem az anyaföldbe gyökerezett, saját telkén élő nemzetrész legyen, – hogy jólétét mindennemű biztosítással s szövetkezettel emeljük s előmozdítsuk; akkor a törvényhozási feladatok oly fontos s oly szakadatlanul fölfelé emelkedő skáláját lepleztem le, melynek alsó foka a sivár jelen, míg egyre emelkedő felsőbb fokai már a népboldogság s dicsőség aranyos sugárzatában mosódnak el.

Ez alapvető gondolatok iránt alig lesz köztünk eltérés vagy ellenkezés s ha így egyetértünk, bizonyára rátalálunk a kivitel gyakorlati módjaira is, mert ha a nemzetgyűlés tagjai átlag nem dicsekszenek politikai multtal, de éppen azért, mert gyakorlati életből jöttek ide, magukkal hozták a gyakorlati hozzáértést az élet e kínos problémáinak szerencsés megoldására. Éppen erre van szükség; Magyarországnak most nem fecsegő, hanem cselekvő nemzeti képviseletre van szüksége.